Apa tegnap este hét órakor nekiveselkedett hurkát, meg kolbászt sütni, csak mert úgy hirtelenjében ahhoz támadt kedve. Belengte az illat a SZAG az egész házat, bekúszott a tetőtéri szobám nyitott ajtaján is, miközben én épp halálhörgések közepette űztem a napi tornát. Teljesen egyértelmű, hogy az orrsövény ferdülésem fog majd a sírba vinni egy szép nyári napon, amint épp a víztározó partján kocogok. Holttestemből pedig majd vadkacsák csipegetnek, míg rám nem tál egy csillagszemű juhász a suffolkijaival.
Edzés után lementem a konyhába és kivettem egy nagy palack ásványvizet a vajsárga konyhaszekrényünkből. Apa épp ellenőrizte a hurka sülési folyamatát, nehogy valami gikszer csússzon a ciklusba, márpedig nekem gyerekkori félelmem, hogy a sütőt az evolúció segítségével magas hőfokra átállt pókok lakják. Elégedetten mosolygott. Apa, nem a pókok. Szókratész is így nézett volna ki, ha valaha is sütött volna hurkát. Gondolom.
A nappal tök szar, amikor süt a nap, a napfény visszaverődik az ablakokról és kocsikról és épületekről és járdáról, és az istenverte ragyogás úgy nyomja az ember szemgolyóját, mint két nagy hüvelykujj, többek között ezért is nem húztam ki a sötétítő függönyeimet már április óta.
Mikor a kisbaba megszületik, szerintem a szülők legnagyobb félelme az, hogy a gyerek antiszociális lesz, egy árnyékkedvelő kóró, és akkor lehet azt mondani a távoli rokonoknak, meg a barátoknak, hogy a lányomat négy éve megharapta egy vámpír és nem bírja a fényt, ezért nem jön ki soha a szobájából. Kevésbé naivaknak xeroderma pigmentózumtól szenved, szegény kis pára. Amúgy meg csak kövér.
Megtestesítem minden szülő legrosszabb rémálmát. Szeretem a szüleimet, mégis belőlük lettem, meg abból a pár pohár felesből (a pálinkát is szeretem), a véremben van, hogy kötődnöm kell hozzájuk, de azt hiszem az anyukám egyáltalán nem szimpatikus nekem. Mindig azt mondja, hogy attól még, hogy kövérnek érzem magam, nyugodtan lehetne életem, mert az XYZ-nek is van barátja, pedig rajta van harminc kiló felesleg. Merthogy a külső nem számít senkinek. Ha nem számít a külső, akkor miért van az, hogy akárhányszor csak mesél nekem valakiről, az első jellemző, amivel ismerteti, az a testalkata? Tudod, az a nagydarab lány. Hát ő is elég kövér. Nem vékony. Nem szép.
Mondjuk minden másnap vesznek csokit, a sima, alpesi Milka a kedvencük, mert azt megeszi a legkisebb húgom is, aki utálja a mogyorót, anya is, aki nincs oda a mazsoláért, szóval minden igényt kielégít. Két tábla a népes családnak. Volt egy nagyon kínos időszakom, mikor valamiért félre lett téve egy-egy tábla, én meg azért leosontam a konyhába és három perc alatt betoltam. Egész nap terveztem a csoki mentőakcióját, csak arra tudtam gondolni. A legeslegdurvább binge korszakom, amikor semmi sem számított, a családom persze tudta, hogy én ettem meg, de rám aggatták az önző, meg az álszent jelzőket és napi szinten ment a megaláztatás. Meg sem próbáltam velük megértetni. Szerintük nem létezik olyan, hogy mentális betegség, csak lusta, gyenge és rossz ember. Nem tudom, hogy igazuk van-e.
Holnap hajnalban kelek, mert vissza kell vonatoznom az egyetemre, tíztől vizsgázom. Éppen ezért ma koplalok, mert lehet, hogy senkit sem fogok ismerni (ellenőriztem a listát a neptunon), de azért mégis emberek közé megyek és nem akarom, hogy ha valaki megemlít otthon, akkor úgy írjon le, hogy "Volt az a duci lány, aki azt mondta...". Minden alkalommal csinálok valamit a vizsgán, amiről megjegyeznek, a bajkeverés is a véremben van, ezért már előre készülök az üres gyomrommal, meg a dupla adag tornával. Közben azt mondogatom magamnak, hogy mentális betegség nem is létezik. Csak rossz ember.
Edzés után lementem a konyhába és kivettem egy nagy palack ásványvizet a vajsárga konyhaszekrényünkből. Apa épp ellenőrizte a hurka sülési folyamatát, nehogy valami gikszer csússzon a ciklusba, márpedig nekem gyerekkori félelmem, hogy a sütőt az evolúció segítségével magas hőfokra átállt pókok lakják. Elégedetten mosolygott. Apa, nem a pókok. Szókratész is így nézett volna ki, ha valaha is sütött volna hurkát. Gondolom.
A nappal tök szar, amikor süt a nap, a napfény visszaverődik az ablakokról és kocsikról és épületekről és járdáról, és az istenverte ragyogás úgy nyomja az ember szemgolyóját, mint két nagy hüvelykujj, többek között ezért is nem húztam ki a sötétítő függönyeimet már április óta.
Mikor a kisbaba megszületik, szerintem a szülők legnagyobb félelme az, hogy a gyerek antiszociális lesz, egy árnyékkedvelő kóró, és akkor lehet azt mondani a távoli rokonoknak, meg a barátoknak, hogy a lányomat négy éve megharapta egy vámpír és nem bírja a fényt, ezért nem jön ki soha a szobájából. Kevésbé naivaknak xeroderma pigmentózumtól szenved, szegény kis pára. Amúgy meg csak kövér.
Megtestesítem minden szülő legrosszabb rémálmát. Szeretem a szüleimet, mégis belőlük lettem, meg abból a pár pohár felesből (a pálinkát is szeretem), a véremben van, hogy kötődnöm kell hozzájuk, de azt hiszem az anyukám egyáltalán nem szimpatikus nekem. Mindig azt mondja, hogy attól még, hogy kövérnek érzem magam, nyugodtan lehetne életem, mert az XYZ-nek is van barátja, pedig rajta van harminc kiló felesleg. Merthogy a külső nem számít senkinek. Ha nem számít a külső, akkor miért van az, hogy akárhányszor csak mesél nekem valakiről, az első jellemző, amivel ismerteti, az a testalkata? Tudod, az a nagydarab lány. Hát ő is elég kövér. Nem vékony. Nem szép.
Mondjuk minden másnap vesznek csokit, a sima, alpesi Milka a kedvencük, mert azt megeszi a legkisebb húgom is, aki utálja a mogyorót, anya is, aki nincs oda a mazsoláért, szóval minden igényt kielégít. Két tábla a népes családnak. Volt egy nagyon kínos időszakom, mikor valamiért félre lett téve egy-egy tábla, én meg azért leosontam a konyhába és három perc alatt betoltam. Egész nap terveztem a csoki mentőakcióját, csak arra tudtam gondolni. A legeslegdurvább binge korszakom, amikor semmi sem számított, a családom persze tudta, hogy én ettem meg, de rám aggatták az önző, meg az álszent jelzőket és napi szinten ment a megaláztatás. Meg sem próbáltam velük megértetni. Szerintük nem létezik olyan, hogy mentális betegség, csak lusta, gyenge és rossz ember. Nem tudom, hogy igazuk van-e.
Holnap hajnalban kelek, mert vissza kell vonatoznom az egyetemre, tíztől vizsgázom. Éppen ezért ma koplalok, mert lehet, hogy senkit sem fogok ismerni (ellenőriztem a listát a neptunon), de azért mégis emberek közé megyek és nem akarom, hogy ha valaki megemlít otthon, akkor úgy írjon le, hogy "Volt az a duci lány, aki azt mondta...". Minden alkalommal csinálok valamit a vizsgán, amiről megjegyeznek, a bajkeverés is a véremben van, ezért már előre készülök az üres gyomrommal, meg a dupla adag tornával. Közben azt mondogatom magamnak, hogy mentális betegség nem is létezik. Csak rossz ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése