Talpra állok, majd elbukom

Itt a lány, aki folyton a világon kérődzik, és ez veszi körül ilyen szeszélyes szomorúsággal. Biztosra veszem, hogyha nem gondolnék a kajára, akkor nem történnének velem ilyen balesetek, mint tegnap is. Mert ott kezdődik a ciklus, hogy eszembe jut, aztán ez a kis gondolat befészkeli magát az elmémbe, ott kicsírázik, gyökeret ereszt, kinő a fülemen, és ahogy egyedül maradok, kivirágzik, vérfarkassá változtat, aki felfal mindent maga körül. Még a tengerimalacok száraz kenyér fogkoptatóját is szívesen elrágcsálnám, ha rám tör a kórság.

Nem merem leírni, hogy miket ettem, mert tényleg nagyon szégyellem, és elkap az ED maffia. Volt ott valami csirkemell, meg egy puha vajas zsömle. Tudom, hogy másoknak is vannak problémáik a falásrohamokkal, át tudják ezt érezni, édesburgonyával sem dobálnának meg, de én magam előtt akkor is nagyon szégyellem és nem állok rá készen, hogy felsoroljam, vagy egyáltalán csak magamban végigpörgessem. De szerintem nincs is jelentősége, a lényeg az, hogy megtörtént, jön is a ciklus következő fázisa, a megbánás. A legközelebbi telihold időpontja ismeretlen.

Kellene valami személyre szabott farkasölőfű, és az válik be a legjobban, ha nem vagyok itthon, ha elfoglalom magam. Mikor negyven kilós voltam, akkor is úgy váltam olyanná, hogy soha nem voltam egy helyben, úgy jött össze, hogy mindig volt valami programom, reggeltől estig. Suli, kávéház, koncert, mozi, császkálás a fővárosban, összejövetelek, a gyakorlatok. Nem tornáztam semmit, de nem is ettem semmit. Aztán jött a paprikás krumpli. Innentől az lesz a totemállatom, meg a sírkövem rajza is.

Az előbb vizsgáztam, körülbelül tíz percig tartott, aztán rájöttem, hogy semmi kedvem hazamenni, főleg így, hogy leesett tíz centi hó és kitört a medúzaapokalipszis. Egyszer bőven elég volt megtenni azt a 70 km-t. Aztán rájöttem, hogy hétfőn úgyis vizsgázom, akkor már felesleges hazamenni hétvégére is. Aztán rábeszéltek, hogy akkor már maradjak jövő hét csütörtökig. Nekem mindegy, nekem bárhol jó, úgyhogy itt ragadtam. Legalább nem leszek otthon az étellel teli házban, itt védve vagyok. Majd hétvégén teszek egy kiruccanást a kedvenc Alexandra könyváruházamba a Nyugati térnél, pestiek biztos ismerik. Koffein és milliárd írott szó egy helyen, varázslat. Le kell vásárolni a karácsonyi utalványaimat. Az olvasás jó, a tanulás is jó lenne, ha nem okozna közben fájdalmat az unalom és nem torkollana az egész folyamat észrevétlenül mondjuk egy bizonyos Derek Hale utáni, vizuális nyálcsorgatásba.
Valaki mondja meg, hogy mi a teendő akkor, ha véletlenül más tárgyra fizettem be az UV díjat, mint amire akartam. Mehetek sírni a TO-ra. Gondolom.
 

Az újévi fogadalmam az volt, hogy megtöltöm az életem. A következő tizenegy hónapból három már meg is van szervezve, júniustól szeptember közepéig recepciósként külföldön dolgozom egy szállodában, ahol reményeim szerint nem fenyeget majd a binge-veszély, bár tőlem az is kitelik, hogy időnként bebújok a pult alá és a skót turisták helyett néhány szál bacont próbálok megfejteni, még ha azoknak nincs is akcentusuk. Utálom a szalonnát, gyerekkoromban tartottunk malacokat és mindig rájuk emlékeztet. Arra, hogy évente egyszer rettegve feküdtem le aludni, mert tudtam, hogy mire reggel felébredek, a röfik már nem élnek. Nyolc éves koromban a nagymamám bátyja, aki mindig vezényelte a disznóvágást, nagyon hirtelen, egy agydaganat miatt elment, mi pedig nem vettünk több malacot. Nem sok étel van, amit képtelen lennék legyűrni a torkomon, de ez egy ilyen. Furcsa, hogy mégis ezt hoztam fel.

Megint motivációs levelet írok, meg hozzá egy esszét, mert márciusi kezdéssel találtam magamnak egy három hónapos, gyakornoki munkát, ami tökéletesen testre szabott lenne, az érzékem is megvan hozzá, a képességeim is, nem zavarna be sem a vizsgaidőszakba, sem a nyári munkába, ölni tudnék érte, és a szüleim is maximálisan támogatnak. Mégis félek, hogy majd úgyis a protekció dönt, vagy választanak valami bölcsészt, aki Tolkienes előadásokat vesz fel választott tárgynak, költészeti estekre jár, tudja, hogy hány mora egy jambus, és Salingerből írja a szakdolgozatát. Én csak azért nem tisztelem a bölcsészeket, mert ők soha nem tanultak analízist, egyébként meg semmi problémám velük.
A külföldi munkát könnyebb volt megkapni, mint ezt.

Nem biztos, hogy szeretnék még egyszer negyven kilós lenni. Nemrég megtaláltam a fényképeket abból az időszakból és úgy nézek ki, mint a Dr. Csont statisztái, de nem azok, akik élőket játszanak, hanem akik a hullákat. Vékony voltam, de az arcom beesett, a bőröm sárgás, a hajam élettelen, a szemeim tompák, és rengeteget fájtak a lábaim. Akkor hisztiztem, meg fel voltam háborodva azon, hogy a többiek mit vannak felháborodva, de így már látom, hogy miért voltak a szüleim, meg a legjobb barátom annyira kiakadva. A partvisnyél is jobban, meg élőbben nézett ki, mint én. Csak vékony szeretnék lenni, beesett arc nélkül, de ehhez az az első lépés, ha végre le tudom zárni a binge aktákat. A második a fogyás, a harmadikat pedig majd kitalálom, ha ott leszek. Majd improvizálok.
A következő félévben majd eljárok jógázni, mert teniszezni nem tudok, a kondit csak elbohóckodnám, a karatetanár hiába egy 140 centis kínai kiscsaj, attól még félek tőle, a csapatsportokat utálom, maradt végül a jóga. Állítólag jó, de nem vagyok róla meggyőződve, mert ezt egy olyan lány mondta, aki pont az ellentétem, vagyis ő mindent tud értékelni, amíg én mindent csak kritizálok.
Rövidtávú célokat kéne kitűznöm magam elé. Most például arra törekszem, hogy csak narancsot egyek jövőhétig, meg próbálok lejönni a kávéról is, de lehet, hogy ez meddő próbálkozás, így, hogy még két írásbeli vizsgám van hátra. Majd kiderül.

Családom és egyéb állatfajták

Apa tegnap este hét órakor nekiveselkedett hurkát, meg kolbászt sütni, csak mert úgy hirtelenjében ahhoz támadt kedve. Belengte az illat a SZAG az egész házat, bekúszott a tetőtéri szobám nyitott ajtaján is, miközben én épp halálhörgések közepette űztem a napi tornát. Teljesen egyértelmű, hogy az orrsövény ferdülésem fog majd a sírba vinni egy szép nyári napon, amint épp a víztározó partján kocogok. Holttestemből pedig majd vadkacsák csipegetnek, míg rám nem tál egy csillagszemű juhász a suffolkijaival.
Edzés után lementem a konyhába és kivettem egy nagy palack ásványvizet a vajsárga konyhaszekrényünkből. Apa épp ellenőrizte a hurka sülési folyamatát, nehogy valami gikszer csússzon a ciklusba, márpedig nekem gyerekkori félelmem, hogy a sütőt az evolúció segítségével magas hőfokra átállt pókok lakják. Elégedetten mosolygott. Apa, nem a pókok. Szókratész is így nézett volna ki, ha valaha is sütött volna hurkát. Gondolom.

A nappal tök szar, amikor süt a nap, a napfény visszaverődik az ablakokról és kocsikról és épületekről és járdáról, és az istenverte ragyogás úgy nyomja az ember szemgolyóját, mint két nagy hüvelykujj, többek között ezért is nem húztam ki a sötétítő függönyeimet már április óta.
Mikor a kisbaba megszületik, szerintem a szülők legnagyobb félelme az, hogy a gyerek antiszociális lesz, egy árnyékkedvelő kóró, és akkor lehet azt mondani a távoli rokonoknak, meg a barátoknak, hogy a lányomat négy éve megharapta egy vámpír és nem bírja a fényt, ezért nem jön ki soha a szobájából. Kevésbé naivaknak xeroderma pigmentózumtól szenved, szegény kis pára. Amúgy meg csak kövér.
Megtestesítem minden szülő legrosszabb rémálmát. Szeretem a szüleimet, mégis belőlük lettem, meg abból a pár pohár felesből (a pálinkát is szeretem), a véremben van, hogy kötődnöm kell hozzájuk, de azt hiszem az anyukám egyáltalán nem szimpatikus nekem. Mindig azt mondja, hogy attól még, hogy kövérnek érzem magam, nyugodtan lehetne életem, mert az XYZ-nek is van barátja, pedig rajta van harminc kiló felesleg. Merthogy a külső nem számít senkinek. Ha nem számít a külső, akkor miért van az, hogy akárhányszor csak mesél nekem valakiről, az első jellemző, amivel ismerteti, az a testalkata? Tudod, az a nagydarab lány. Hát ő is elég kövér. Nem vékony. Nem szép.

Mondjuk minden másnap vesznek csokit, a sima, alpesi Milka a kedvencük, mert azt megeszi a legkisebb húgom is, aki utálja a mogyorót, anya is, aki nincs oda a mazsoláért, szóval minden igényt kielégít. Két tábla a népes családnak. Volt egy nagyon kínos időszakom, mikor valamiért félre lett téve egy-egy tábla, én meg azért leosontam a konyhába és három perc alatt betoltam. Egész nap terveztem a csoki mentőakcióját, csak arra tudtam gondolni. A legeslegdurvább binge korszakom, amikor semmi sem számított, a családom persze tudta, hogy én ettem meg, de rám aggatták az önző, meg az álszent jelzőket és napi szinten ment a megaláztatás. Meg sem próbáltam velük megértetni. Szerintük nem létezik olyan, hogy mentális betegség, csak lusta, gyenge és rossz ember. Nem tudom, hogy igazuk van-e.

Holnap hajnalban kelek, mert vissza kell vonatoznom az egyetemre, tíztől vizsgázom. Éppen ezért ma koplalok, mert lehet, hogy senkit sem fogok ismerni (ellenőriztem a listát a neptunon), de azért mégis emberek közé megyek és nem akarom, hogy ha valaki megemlít otthon, akkor úgy írjon le, hogy "Volt az a duci lány, aki azt mondta...". Minden alkalommal csinálok valamit a vizsgán, amiről megjegyeznek, a bajkeverés is a véremben van, ezért már előre készülök az üres gyomrommal, meg a dupla adag tornával. Közben azt mondogatom magamnak, hogy mentális betegség nem is létezik. Csak rossz ember.

Dear Friend,

Tolman egyik patkánya vagyok. De folyton csak bénázom és sehogy sem találom a labirintus közepét, és minél kétségbeesetten keresem a trapista sajtot, annál gyakrabban szaladok neki a falaknak. Már nem is kell az a sajt, kinek kéne egy olyan étel, aminek annyira magas a zsírtartalma. Rá sem fél a csomagolópapírra az a nagy szám.

Na jó, nem vagyok patkány. De egyszer volt egy fehér patkányom, kis rózsaszínű orral és talpacskákkal, Oszkárnak hívták és szerettük egymást. Szívrohamban pusztult el.

A nevem Csele, és általános iskola alsó tagozatában kaptam a becenevem a kisróka Vuk barátnőjéről, a hajszínem miatt. Barátoknak csak Cselszi. Illetve annak az egy barátomnak, aki van, neki csak Cselszi. De te  is hívhatsz Cselszinek, ha már úgyis beleolvasol az agyamba. Huszonegy éves vagyok, egyetemista, foszforeszkáló szívószállal iszom a kávémat és szeretem a keddeket. Nincs bennem semmi különös, a szemem zöld és balkezes vagyok. Gyakran eltérek a tárgytól és ételallergiám van. Mindenre allergiás vagyok.

Húsos kislány voltam, szerettem a Pez cukrot, meg a Kinder tojást, meg Bohóc csokit, és hiába a tánc, a masszív, ünnepien telt, császárpingvinre emlékeztető alakom megmaradt. Őszintén szólva már két évesen is husi voltam, de egy két éves, vörös hajú, szeplős, combos kislány masnival a hajában, a legédesebb dolog a világon, mellesleg amíg a cukros, szívószálas üdítőket szürcsölgettem a babakocsiban, addig sem toporzékoltam valamiért - mondja anyu. Olyan aranyos voltál és annyira szeretted ezeket.

Általános iskolában ketten voltunk színötös tanulók és a másik lány az úszógumimban talált magának fogást: elkezdett csúfolni. Előtte nem sokat foglalkoztam a külsőmmel, azt leszámítva, hogy világítótalpú edzőcipőre volt szükségem, de azt hiszem, akkor kezdődött el a mára már beteges méreteket öltött önbizalomhiányom, na meg az, hogy úgy mindenben a magányt preferálom és félek minden emberi kapcsolattól. De egyetemen legalább már merek beszélgetni az emberekkel, és van egy legjobb barátom is, aki fiú, nem sunyiskodik és a személyiségemet szereti. Gyakran lát smink nélkül, pizsamagatyában, és még az sem érdekli, meg valahogy mindig egy cipőben járunk, megbeszéljük egymással az összes pattanásunkat, és hasonló hülyeségeket követünk el, hogy aztán fedezhessük egymást. Egy kicsit szerelmes vagyok belé azt hiszem. De ez nem is tartozik ide.

18 éves koromban. érettségi után támadt az a briliáns, zseniális, korszakalkotó ötletem, hogy szakítok az evéssel és akkor majd vékony leszek, mert a francba is Norbival, meg a fancy diétákkal, a kitalálóik úgyis csak pénzt akarnak kizsarolni az emberekből. Az első hetet nem felejtem, mert egyedül voltam itthon, elutazott a család. Ültem a szobámban, Vámpírnaplókat néztem a lehúzott sötétítő mellett, és vártam a csodát, meg a felsőoktatási ponthatárokat. Felvettek. Meg lefogytam, olyan gyorsan, hogy fel sem tűnt, lehetett két-három hét. Csak arra emlékszem, hogy minden étkezés után (ami egy almát jelentett) aggódva tapogattam a hasam, hogy nem lett-e nagyobb. Az egyetemen vékonyan ismertek meg. Jött a tanulás, a hajtás, az első zh-k okozta "egy csomót tanultam, hogy kaphattam ilyen kevés pontot" depresszió, majd lelki problémák, értek veszteségek és történt egy rakás dolog, amiket majd biztosan el fogok mesélni a későbbiekben, úgyhogy majd körvonalazódik a kép gondolom... de mire észbe kaptam 14-as testtömegindexem volt, nem ettem és hashajtóztam. Mígnem egy este, vidéki egyetemi gyakorlaton a legjobb barátom leült mellém beszélgetni a tábortűz mellett. Tudtam, hogy nem jó ez így, majd meghaltam aznap is a harminc fokban, úgy éreztem, hogy nem bír verni a szívem, de nagyon féltem újra enni. Elém rakott egy tányér paprikás krumplit és miután szemeztem vele tíz percet, ("Jó, de a kolbászt nem eszem meg, azt utálom") a kedvéért bekanalaztam. Csak a kedvéért. És ott kattantam be.

Ott kezdődött a binge sorozat, ami máig is elkap. Nem tudom irányítani a tetteimet, egyszerre polipkarjaim nőnek, mindenfelé csapkodnak a konyhában és mindent elérnek, mindent ami ehető, diót, fonott kalácsot, sajtot, vaníliás pudingot, nagy tejszínhabbal a tetején. Mindent.

Szenvedek.

Néha a pokol kénköves bugyraiba kívánom azt a bizonyos tál paprikás krumplit, pedig biztosan tudom, hogy az életemet mentette meg. Ha az a burgonyaáldozat nincs, akkor szerintem nem húztam volna pár hétnél tovább. Pont ez az a kettősség, ami jellemzi az életemet.

“I am both happy and sad and I'm still trying to figure out how that could be.

Azért örülök, hogy találkoztunk. Nekem mindegy, hogy mit csinálsz, felőlem perecet is ropogtathatsz ha olvasol, csak ne ítélkezz. Értékeket se keress, azokból is nagy a hiány. Itt csak szavak vannak, meg emlékek, a szavak közösek, de az emlékek csak az enyémek.